Króner Antal (1938-) özvegy Hoffbauer Gusztávné néven született a zord Izland egyik zsákfalujában, ezért érthető, hogy képei, látomásai gyakorta tévednek hófödte, téli tájakra. Mégis csak 2015-ben, 77 évesen született meg életrajzi ihletésű remekműve, A fehér táj, amelyet rövid költői pályfutásának kiemelkedő darabjaként ismert el az izlandi, kelet-hispán és zimbabwe-i irodalmi élet. Rövid költői pálya, hiszen a fent említett ének gyakorlatilag Króner második verse, igaz, az elsőt egyelőre asztalfiókja őrzi, ez a vers nem látott még nyomdafestéket.
De nézzük a művet, próbáljuk meg kibontani az ajándékot, amivel a költő meglepte a világot! Az első versszakban azonnal életrajzi motívumok ölelik az alapvető mondanivalót; zseniális a kaptalista világ merkantil szemléletének gúnyos kifigurázása a téli, mozdulatlan kirakat képével, s noha Króner megpróbálja felidézni bennünk a karácsony valódi szellemét, megszemélyesítve a szeretetet – egyben a mindenség korlátlan megfigyelőjeként aposztrofálja a végtelent egybefogó egységet -, az utolsó sorban a maga kegyetlen és rideg valóságában ott áll Marika (Mária?), a kivétel. Ki ez a titokzatos nő, miért írja nagybetűvel a nevét és hogyan kerül az első versszakba? Valószínűleg mostmár örökké titok marad. Érdekes megfigyelni ugyanakkor – és ez azok számára is világos, akik kevésbé járatosak a versírásban és a Króner életműben -, hogy a költő nem a “mindent lát” sorvégződésre szinte mindenki számára egyértelmű „szintén párt” rímet húzza elő a tarsolyából, hanem mérhetetlen bátorsággal a huszár G4-H2 kombinációt erőltetve Marikához nyúl.
A következő kép már a téli erdőben találja a költőt (ezzel is bátor utazásra bíztat mindenkit, aki esetleg a jelenlegi feszült nemzetközi helyzetben ódzkodna az idegen városok, erdők felkeresésétől; hihetetlen kreatívitásra vall!), aki csendes megfigyelője, háttérben meghúzódó lelkiismeretes és buzgó hírnöke a nagybetűs természetnek. S a második versszakban is az utolsó sor utolsó szava az úgynevezett költői kulcsszó: tapírt. Vajon milyen állat a tapírt és mit keres a téli erdőben? Újabb titokzatos talány, az izlandi erdők titka. De mégis; mihez kezdene az európai kultúra, ha nem lennének lánglelkű, mindenre elszánt izlandi költők (jelesül Króner), aki végtelen tapintattal jelzi Európának az eddig szinte ismeretlen állatot, a tapírtot. Nem hivalkodó, nem csinál a bejelentésből nagy ügyet, nem fitogtatja tudását; a legnagyobbakra jellemző módon úgy tesz említést a tapírtról, hogy szinte észrevétlen tanulunk. Tegye fel a kezét, ki az, aki nem látja maga előtt az izlandi erdőben lopakodó tapírtot? Na, ugye! Aztán egy újabb kivételes húzás: környezettudatos gondolkodására jellemzően a harmadik sorban nem írja a teljes szót (papírt), hanem rövidít, amit csak kevesen tudnak dekódolni (nekem sikerült), hiszen a „pírt” önmagában értelmetlen szó. Bámulatos.
S végül a lezárás képe, az est, az éjszaka. Micsoda sor, idézzük csak fel: „S ha leszáll az éj”. Remekbe szabott gondolat, az éj megszemélyesítése, s ha tovább olvasunk feltűnik a holló (fekete, mint az éjszaka és ritka, mint a fehér holló, és hopp! máris ott vagyunk a vers címénél, amiben szintén ott a fehér, FIGYELEM, dupla csavar!), ugyanakkor a holló madárként mit csinál? Nem, nem csak kopácsol, hanem? Hanem? Igen, száll, és leszáll, leszáll, mint az éjszaka az első sorban, egyszerűen magával ragadó összefüggés, világos mint a Nap a költői üzenet: fogyasszunk több szárnyast! S, hogy a következő sorban megjelenik a kissé poroszos hangzású „ritka” szó, az megint a költő páratlan képi világát bizonyja: száll az éj, akár a holló, amelyből ritka a fehér, mint a hó, ez mind-mind a dús költői képzlet metafórikus megjelenítése egy haiku tömörségébe szorítva, mégis egy 600 oldalas orosz családregény aprólékos kidolgozásában.
Csupán egy dolog maradt mindvégig és azóta is rejtve előttem, s gondolom mindenkiben, aki megpróbálta közelebbről és mélyebben megismerni e remekművet. Ez pedig nem más, mint a harmadik strófa előbb már említett költői kulcsszava (a versszak utolsó szava) a thai. Hogy ez valójában mit is jelent, nos ez a valódi titok? Lehet, hogy a tapírthoz hasonlóan egy eddig ismeretlen izlandi állatfaj? Esetleg a hím (vagy nőstény) tapírt izlandi neve? Vagy maga a költő? Nos, ez talán sohasem derül ki. Ugyanakkor ez az a titok, amely oly’ magával ragadóvá teszi a művet, ez az az utolsó kép, amely ködbe burkolja az izlandi fehér táj szépségét és vágyat ébreszt bennünk, hogy megismerjük az Alkotót, Izlandot, a tapírtot és a thait!
Tartalom:
Külalak:
Helyesírás: